Eduardo Scarpetta, Odoardo Lucio Fausto Vincenzo Scarpetta művészneve (Nápoly, 1853. március 12. – Nápoly, 1925. november 29.) olasz színész és vígjátékíró.
A nápolyi színház legjelentősebb színésze és szerzője volt a 19. és a 20. század fordulóján, a Scarpetta-De Filippo színházi dinasztia ősatyja. Létrehozta a ma is használatos modern dialektusszínházat, és a nápolyi nyelv sok francia pochade-ba való adaptálására specializálódott; leghíresebb vígjátékai közül azonban néhány (köztük például a Nyomorúság és nemesség) eredeti alkotás volt a repertoárjából. Nagyon hosszú drámaírói karrierrel büszkélkedhet (1875-től), amelyet hirtelen félbeszakított egy híres per, amelyet Gabriele D’Annunzio indított ellene 1904-ben.
Scarpetta filmszínész is volt a „hetedik művészet” hajnalán. Forgatott néhány filmet egy milánói produkciós cégnek, Renzo Sonzogno Zenés filmjét vígjátékai alapján: Miseria e nobilta (Cifra nyomorúság, 1914, rendezte: Enrico Guazzoni), A nővér (1914, rendezte: Alessandro Boutet), Egy ősi nápolyi kávézó (1914), Három gonosz bárány (1915) és Az ágymelegítő (1915), Gino Rossetti rendezésében. Ezekből a filmekből csak néhány állókép maradt fenn Scarpettáról és más előadókról.
Számos gyermeke született, ebből kilenc (nem mindegyiküket ismerte el): Vincenzo, Domenico és Maria Scarpetta mellett ott van a híres Eduardo De Filippo, Peppino és Titina De Filippo, Ernesto Murolo, Eduardo De Filippo (más néven Passarelli) és testvére, Pasquale De Filippo.
Domenico Scarpetta köztisztviselő fia volt, aki többször próbálta rábírni a tanulásra és saját pályája követésére, édesanyja Emilia Rendina volt.
1868-ban, tizenöt évesen elhatározta, hogy csatlakozik egy színházi társulathoz, elsősorban azért, hogy ambícióit kövesse, de azért is, hogy segítse családját, amely édesapja rossz egészségi állapota miatt súlyos anyagi helyzetbe került. Így sikerült elérnie, hogy Andrea Natale színész bemutassa Alfonso Ventura impresszáriónak, aki általanos színészként alkalmazta Antonio Petito társulatában, amelynek 1879-ben ő lett a menedzsere.
1870-től személyes sikere Felice Sciosciammocca alakításával kezdődött. Antonio Petito maga jellemezte Scarpettát úgy, hogy róla mintázta Felice Sciosciammocca karakterét, aki Pulcinellát kísérte bohózataiban. Valójában Petito írt néhány bohózatot Scarpettának, amelyek közül a legismertebbek: a Feliciello mariuolo de 'na pizza és a Felice Sciosciammocca creduto guaglione 'e n'anno,[5] amelyet Scarpetta állított majd színpadra néhány forgatókönyvvel együtt, amelyeket ő maga, már mint hozzáértő készített el. Petito halála után De Martino helyettesítette őt, így elhagyhatta a San Carlinót.
Ambiciózus volt, arra törekedett, hogy bármi áron felszinen maradjon, és inkább éhezett, mintsem alávesse magát Davide Petitónak, a cég új vezetőjének. Egy nagyon rövid, Rómában eltöltött időszak után Raffaele Vitale (a kor egyik leghíresebb Pulcinellája) társaságában bérelt egy standot a Molón, a Metastasión néhány San Carlinóbeli komikussal, ahol előadta néhány művét. 1878-ban beleegyezett, hogy visszatér a San Carlinóba, tudván, hogy Cesare Teodoro beosztottként fog fellépni mellette; itt aratott nagy sikert a Don Felice maestro di calligrafia, ismertebb címén Lu curaggio de nu pompiere napulitano vígjátékával. A következő évben leszerződtették egy országos turnéra.
1880-ban 5000 líra kölcsönt kapott Severo ügyvédtől, és szívósságának köszönhetően sikerült újra megnyitnia és felújítania a régi és dicső San Carlino színházat, ahol szeptember 1-jén debütált a Presentazione di una Compagnia Comica (Egy komikustársulat bemutatója) című vígjátékkal: Emlékiratában elmondja, hogy „A társaság harmóniáján, a színészi játék természetességén, a ruházat kifogástalan birtoklásán meglepett és elbűvölt közönség hangosan nevetett és tapsolt”. Így kezdődött a nagy sikerek szezonja, amelynek hamarosan bálványává, sikeres komikussá vált. Bár szegény családban született, a via dei Millén egy palota került a birtokába, amelyet Vincenzo Salvietti építész tervezett, valamint kocsikat és lovakat is szerzett.
1889. május 15-én emlékezetes sikert aratott a Na santarellával a Teatro Sannazaróban a via Chiaián. Minden elegáns és nagyvilági nápolyi a kis színházba sereglett; a vígjáték bevételeivel, amely végérvényesen megnyitotta előtte a főváros kapuit, a Vomero-hegyen villát építtetett Villa La Santarella néven, ahol a főhomlokzaton a „Qui rido io!” (Itt én nevetek!) felirat állt. és amelyet 1911-ben eladott, mert a felesége félt egyedül ott lakni, amikor a férje turnézott.
Legnagyobb sikerét, a Miseria e nobiltat (Rongy és címer), amelyből később három filmadaptáció is született (1954-ben Totoval volt emlékezetes), kizárólag azért íródott, hogy a komédiában részt vegyen tizenkét éves fia, Vincenzo, aki az első előadásban Peppiniello szerepét játszotta.
Az új Galleria Umberto pincéjében épült Teatro Salone Margherita, az első nagy nápolyi válfaj alapítása kezdte aláásni annak a drámaírónak a sorsát, aki az új divatra reagálva mutatkozott be a nagyközönségnek Kávéház, kántálás című darabjával, de a kegyelemdöfés 1904-ben érte, amikor nem akart főszereplője lenni az akkori egyik leghangulatosabb színházi eseménynek, a Iorio fiáról szóló, Gabriele D’Annunzio: Iorio lánya paródiájának, amely keserű kudarc (D'Annunzio még bíróságra is hurcolta egy emlékezetes, három évig, 1906-tól 1908-ig tartó perben, amelyet Scarpetta egyébként megnyert) és sok keserűség volt számára. Azokban az években sok kritika érte, mindenekelőtt Salvatore Di Giacomo és Roberto Bracco részéről; az egyetlen hang a védelmében Benedetto Crocéé volt.
1909-ben csalódottan és elkeseredetten vonult le a színpadról, miután részt vett a La Regina del Mare című paródiában, amelyben Vincenzo fia szerepelt, akit Sciosciammocca karakterében utódjául szánt. 1920-ban esszét írt Raffaele Viviani művészetének újító jellemzőiről.
1925-ben halt meg, 72 évesen, temetésén sokan vettek részt. Bebalzsamozták és üvegkoporsóba helyezték; jelenleg a De Filippo, Scarpetta és Viviani családok kápolnájában nyugszik a nápolyi Santa Maria del Pianto temetőben.
Scarpetta 1876. március 16-án feleségül vette a tizennyolc éves Rosa De Filippót, egy szegény nápolyi kereskedő lányát, akinek tőle két fia született: Domenico és Vincenzo. Domenico, bár Scarpetta elismerte, valószínűleg a Rosa és II. Viktor Emánuel olasz király közötti, házasság előtti kapcsolat gyümölcse volt.
A zenetanárnővel, Francesca Giannettivel való kapcsolatából származott Maria, akit később örökbe fogadott.
Luisa De Filippóval, felesége, Rosa unokahúgával való kapcsolatából Annunziata (Titina), Eduardo és Peppino született.
Az Anna De Filippo, feleségének, Rosának féltestvérével való kapcsolatából született Ernesto Murolo (Vincenzo Murolo, Roberto Murolo apja, és Maria Polumbo ismerte el), Eduardo (más néven Passarelli) és Pasquale.
Forrás: wikipédia, listal.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése