Vivien Leigh angol színésznő.

Vivien Leigh (Dardzsiling, India, 1913. november 5. – London, 1967. július 8.) kétszeres Oscar-díjas angol színésznő. 

Vivian Mary Hartley néven született az indiai Dardzsilingben. Apja, az angol származású Ernest Hartley, az indiai lovasság tisztje volt, anyja, Gertrude Robinson Yackje származása nem tisztázott. Állítása szerint ír származású volt, de sokkal valószínűbb, hogy örmény vagy indiai párszi elődei voltak. Szülei a londoni Kensingtonban kötöttek házasságot, 1912-ben. 1917-ben Ernest Hartleyt az indiai Bangalorba küldték, míg Gertrude és Vivian Ootacamundban maradt. Vivian Hartley első színpadi fellépése Little Bo Peep szerepe volt hároméves korában anyja amatőr színtársulatában. Gertrude Hartley szerette volna egyetlen gyerekébe belenevelni az irodalom iránti rajongást, ezért H. C. Andersentől, Lewis Carrolltól, Rudyard Kiplingtől olvasott neki történeteket, a görög mitológia történetei mellett. Anyja 1920-ban az angliai Roehampton Szent Szív Rendházába küldte tanulni. Itt Vivian legjobb barátnőjének, Maureen O'Sullivan-nak bevallotta, hogy „nagy színésznő” szeretne lenni.

Vivian Európában folytatta tanulmányait, majd 1931-ben visszatért szüleihez Angliába. Amikor megtudta, hogy Sullivan filmjeit már játsszák a londoni West End-en, elárulta szüleinek színésznői ambícióit. Mindketten támogatták ebben, és apja segítségével felvették a londoni Királyi Színművészeti Akadémiára (Royal Academy of Dramatic Art, RADA).

1931 végén megismerkedett Herbert Leigh Holman-nel, a nála tizenhárom évvel idősebb ügyvéddel. Bár az ügyvéd nem tartotta sokra a „színházi embereket”, 1932. december 20-án feleségül vette Viviant, aki ezután megszakította az akadémián (RADA) folytatott tanulmányait. 1933. október 12-én megszületett Suzanne nevű lányuk, de Vivian úgy érezte, az anya és háziasszony szerepét nem neki találták ki. Barátai javaslatára kisebb szerepet vállalt a Things are looking up című filmben, ami egyben debütálását is jelentette. Ügynöke, John Glidden úgy vélte, a Vivian Holman név nem megfelelő egy színésznőnek, és ehelyett az April Morn művésznevet javasolta. Vivian azonban ezt nem fogadta el, és felvette a Vivian Leigh nevet. Glidden beajánlotta Viviant Korda Sándor (Alexander Korda) rendezőnek, de Korda visszautasította, mert nem találta elég tehetségesnek mint filmszínésznőt.

Az 1935-ös The Mask of Virtue című darabban nyújtott szerepéért Leigh kiváló kritikát kapott. A kritikát interjúk és újságcikkek sorozata követte; a Daily Expressben egy riporter megjegyzi: „egyszer csak villámgyorsan megváltozott az arckifejezése.” – Ez volt az első nyilvános említése erős és hirtelen hangulatváltozásainak. John Betjeman, a későbbi koszorús költő így írt róla: „ő az angol lányos ártatlanság esszenciája”. Korda, aki jelen volt a darab megnyitóján, beismerte korábbi hibáját és mégiscsak szerződést kötött vele, de ekkor már nem "Vivian", hanem Vivien Leigh néven. A színésznő folytatta fellépéseit a Mask of Virtue darabban, de mikor Korda javaslatára egy nagyobb színházban lépett fel, kiderült, hogy nem képes kellőképpen érvényesíteni hangját, és túl nagy volt számára a közönség is. Nem sokkal ezután már nem is játszott ebben a darabban. Leigh 1960-ban így emlékezett vissza hirtelen szerzett hírnevére: „Néhány kritikus elég bolond volt ahhoz, hogy kijelentse, hogy nagy színésznő vagyok. Tudtam, hogy ez bolondság és nem szabad ilyet mondani, mert akkora terhet és felelősséget tett a vállaimra, amit egyszerűen nem bírtam el. Évekig tartott, amíg eleget tanultam ahhoz, hogy tényleg olyan legyek, amilyennek már az első fellépésem után beállítottak. Olyan buta és kellemetlen helyzet volt. Jól emlékszem arra a kritikusra és sose fogok megbocsátani neki.”

Laurence Olivier a The Mask of Virtue-ban látta először Leigh-t, és miután gratulált neki a darabban nyújtott teljesítményéhez, barátság alakult ki közöttük. Közös filmjük, az 1937-es Fire Over England – melyben szeretőket játszottak – forgatása során közel kerültek egymáshoz, és hamarosan a valóságban is szerelmi kapcsolat alakult ki köztük. Ebben az időben olvasta Leigh Margaret Mitchell Elfújta a szél című könyvét, és megkérte amerikai ügynökét hogy ajánlja be David O. Selznick rendezőnek, aki tervezte a könyv megfilmesítését. Ekkoriban mondta Leigh egy újságírónak adott interjújában: „Kiosztottam magamnak Scarlett O'Hara szerepét”. C. A. Lejeune filmkritikus emlékei szerint ebben az időszakban Leigh mindenkit meglepett ezzel a kijelentésével: „Olivier nem fogja megkapni Rhett Butler szerepét, de én még megkaphatom Scarlettét. Csak várjanak és meglátják.”

Az Olivier által alakított Hamlet mellett Leigh játszotta Ophelia szerepét egy Old Vic Theatre-produkcióban. Olivier később visszaemlékezett egy esetre, mikor színpadra készülve hirtelen megváltozott Leigh hangulata, és minden ok nélkül kiabálni kezdett vele, majd elhallgatott, és csak bámult maga elé. Ennek ellenére majdnem hibátlanul játszotta szerepét; másnapra teljesen normális volt, és nem is emlékezett az esetre. Ez volt az első alkalom, hogy Olivier efféle viselkedést tapasztalt nála. Hamarosan összeköltöztek, de sem Holman (Leigh férje), sem Jill Esmond, Olivier felesége nem volt hajlandó elválni.

Leigh első filmje, aminek az USA-ban is nagy sikere lett, az 1938-as Oxfordi diák volt. A film forgatása alatt elterjedt a hír hogy kiszámíthatatlan, ezért elég nehéz vele dolgozni. Korda (ügynökén keresztül) figyelmeztette, hogy nem fogja meghosszabbítani vele a szerződést, ha nem változtat viselkedésén. Következő szerepe az 1938-as St. Martin's Lane (más néven "Sidewalks of London") című filmben volt.

Olivier szerette volna tovább építeni filmszínészi karrierjét. Angliai sikerei ellenére Amerikában kevéssé volt ismert. Mikor 1939-ben Samuel Goldwyn felajánlotta neki Heathcliff szerepét az Emily Brontë regénye alapján készülő Üvöltő szelek című filmjében, Olivier Hollywoodba utazott, de Leigh-t Londonban hagyta. Goldwyn felajánlott ugyan a színésznőnek egy mellékszerepet (Isabelláét), de Leigh kijelentette, hogy csak a főhősnő, Cathy szerepét vállalná el. Ekkorra azonban Merle Oberon a szerepet már megkapta.

Hollywoodban hatalmas felhajtással kerestek egy megfelelő színésznőt Scarlett alakításához, Selznick Elfújta a szél című új produkciójához. Leigh amerikai ügynöke Myron Selznick ügynökségének embere volt, Myron pedig David Selznick fivére. Leigh ügynöke 1938 februárjában megkérte Myront, hogy írja fel Vivient a jelentkezők listájára. Ebben a hónapban David megnézte Leigh legutóbbi két filmjét, A Fire Over England-et és az A Yank at Oxford-ot, és ezután már komoly jelentkezőnek tekintette a színésznőt. Február és augusztus között végignézte az összes eddigi angliai filmjét, és augusztusra már Alexander Kordával tárgyalt, akivel Leigh-nek szerződése volt a következő évre. Október 18-án George Cukor rendezőhöz írt bizalmas levelében a következőket írta: „Még mindig nagy reményeket fűzök a lányhoz.”

Leigh ekkor – látszólag Olivier miatt – Los Angelesbe utazott, ahol találkozott Olivier amerikai ügynökével, Myron Selznick-kel. Az ügynöknek feltűnt, hogy Leigh-ben megvannak azok a képességek, amelyeket bátyja, David keresett Scarlett szerepéhez. Myron meghívta Leigh-t és Olivier-t az atlantai tűz forgatási helyszínre, és bemutatta Leigh-t bátyjának. Másnap Selznick meghívta Leigh-t egy próbaforgatásra; a forgatás után a rendező a következőt írta feleségének: „Nagy szerencsénk van az új lánnyal--marha jól játszotta Scarlettet. Megsúgom neked, erre a négyre szűkült a választás: Paulette Goddard, Jean Arthur, Joan Bennett és Vivien Leigh”. George Cukor rendező osztotta véleményét, és Leigh „hihetetlen vadságát” dicsérte. A színésznő nemsokára meg is kapta a szerepet.

A forgatás nem volt könnyű Leigh számára. Cukor rendezőt Victor Fleming váltotta fel, akivel Vivien gyakran keveredett vitába. Volt, hogy Vivien sírva, Fleming pedig szitkozódva hagyta ott a díszleteket. Vivien mindig dicsérte Clark Gable kedvességét és vele szemben tanusított jó modorát, noha mint színészt lustának és nem elég fogékonynak tartotta. 

Az Elfújta a szél azonnali sikert hozott Leigh számára, a tíz Oscar-díj közül, amit a film kapott, ő kapta a legjobb színésznőnek járó díjat, és a New York-i kritikusok körének legjobb színésznőnek járó díját is elnyerte. 1993-ban 

1940 februárjában Jill Esmond elvált Laurence Olivier-től és Holman is elvált Leigh-től, bár vele Leigh egész életében jó kapcsolatban maradt. Olivier fia, Tarquin, anyjánál, Esmondnál maradt, Leigh lánya, Suzanne, pedig Holman-nél. Augusztus 30-án Olivier és Leigh zárt körben házasságot kötöttek a kaliforniai Santa Barbarában – csak a tanúk, Katharine Hepburn és Garrison Kanin voltak jelen.

Leigh az 1940-es Waterloo Bridge című filmben eredetileg együtt játszott volna férjével, de Selznick végül Olivier-t Robert Taylorra cserélte, aki akkoriban a Metro-Goldwyn-Mayer egyik legünnepeltebb férfiszínésze volt. Leigh nem akart férje nélkül játszani a filmben, de végül is elvállalta, és a szerepnek köszönhetően Leigh-nek a korábbinál még nagyobb híre lett Hollywoodban. A film hatalmas sikert aratott mind a közönség, mind a kritikusok körében és a színésznőnek is ez lett a kedvenc filmje.

Olivier és felesége ezután a Rómeó és Júlia közös előadására készült a Broadway-n. Általában a kritikusok is ellenségesen viszonyultak a broadway-i produkcióhoz. Brooks Atkinson egy alkalommal ezt írta a New York Times-ban: „Bár a fiatal Leigh és Olivier nagyon jól mutatnak egymás mellett, szerepeiket alig tudják eljátszani.” Ugyan a felelősség nagy része Olivier-re hárult, Leigh-t is érte kritika, például Bernard Grebanier tollából, akinek nem tetszett a színésznő „vékony boltoslány-hangja”. A pár majd minden vagyonát feltette erre a darabra, ezért a bukás anyagi katasztrófát jelentett számukra.

Együtt játszottak az 1941-es Lady Hamilton című filmben is. Nagy-Britannia ekkorra már belépett a háborúba; ez a film egyike volt azoknak a hollywoodi produkcióknak, melyek célja az volt, hogy felébresszék az amerikai népben a britek iránti szolidaritást. A film népszerű volt az USA-ban is, de a Szovjetunióban még nagyobb sikere lett. Winston Churchill brit és Franklin D. Roosevelt amerikai elnök együtt nézték meg a filmet egy zártkörű vetítés keretében. Churchill így szólt a jelenlévőkhöz: „Uraim, úgy gondoltam, a film talán érdekelni fogja önöket, mert ahhoz hasonló eseményeket láthatnak benne, amelyeket épp a napokban éltünk át.” Az Olivier házaspár ezután még hosszú ideig Churchill kedvence maradt, aki több alkalommal meghívatta őket vacsorákra és egyéb rendezvényekre. 

A házaspár hamarosan visszaköltözött Angliába, majd Leigh Észak-Afrikában katonákat lelkesítő előadásokon lépett fel, egészen addig, amíg szűnni nem akaró köhögéssel és magas lázzal ágynak nem esett. 1944-ben tuberkulózist állapítottak meg nála, de néhány hetes kórházi kezelés után úgy tűnt, teljesen meggyógyult.

1945 tavaszán már a Caesar és Kleopátra című filmet forgatták, mikor kiderült, hogy terhes, nem sokkal később azonban elvetélt. Ekkor akut depresszióba esett. Depressziója mélypontján férjét egy alkalommal szóban és testileg is bántalmazni kezdte, majd zokogva a földre esett. Ez volt ez első nagyobb mániás-depressziós idegösszeroppanása. 

1946-ra már annyira feljavult Leigh állapota, hogy játszani kezdett egy sikeres londoni produkcióban, Thornton Wilder The skin of our teeth (magyarul: "Hosszú út") című darabjában, de ekkor készített filmjeinek, a Caesar és Kleopátrá-nak (1945) és az Anna Kareniná-nak (1948) nem volt nagy sikere.

1947-ben Olivier-t lovaggá ütötték, és a szertartáson (amit a Buckingham-palotában tartottak) Leigh is jelen volt. Ezután ő lett Lady Olivier és ezt a címet válásuk után is, egészen haláláig használta.

1948-ban Olivier már az Old Vic Theater igazgatótanácsának tagja volt, és Leigh elkísérte férjét Ausztráliába és Új-Zélandra, színházi pénzgyűjtő körútjára. A hat hónapos turné során Olivier a III. Richárd-ban is játszott; a The School for Scandal-ben and The Skin of Our Teeth-ben pedig együtt játszottak. A turnénak hatalmas sikere volt, és bár a színésznő álmatlansággal küszködött – betegsége ideje alatt egy hétig beugró színésznője helyettesítette –, általánosságban jól megfelelt a vele szemben támasztott követelményeknek. 

A sikeren felbátorodva a pár megpróbált együtt fellépni a londoni West End-en ugyanezekkel a darabokkal és az Antigonéval, amihez Leigh ragaszkodott, mert szerette a tragédiaszerepeket.

Leigh következő nagyobb szerepe Blanche DuBois volt a West Enden színre vitt A vágy villamosa című Tennessee Williams darabban. A vágy villamosa nagy port vert fel, mert számos utalás van benne a homoszexualitásra, a szabadszerelemre, és a nemi erőszak sem hiányzik a darabból. Hamarosan cikkezni kezdtek arról, szabad-e egyáltalán játszani, ami csak fokozta Leigh nyugtalanságát, de a darab fontosságába vetett hite mindvégig erős maradt.

Számos színpadi fellépés után lefutott Leigh darabja, de hamarosan elkezdték forgatni annak filmváltozatát. Leigh tiszteletlen – és néha nem szalonképes – humorának is köszönhetően jó kapcsolatba került Marlon Brandóval, a film férfi főszereplőjével, de Elia Kazan rendezővel akadtak nehézségei. A filmért ragyogó kritikát kapott; megkapta második Oscar-díját (legjobb színésznő), a brit film- és televízióművészeti akadémia legjobb női főszereplőnek járó díját, a New York-i filmkritikusok köre legjobb színésznőnek járó díját, valamint egy Golden Globe-díj-ra is jelölték. 

1951-ben Leigh és Olivier két Kleopátráról szóló darabot is színre vitt: Shakespeare Antonius és Kleopátráját és G. B. Shaw Caesar és Kleopátráját – ezeket felváltva játszották. Miután kedvező fogadtatást kaptak Angliában, a New York-i Ziegfeld színházban is felléptek velük az 1951/1952-es évadban. Főleg jó kritikákat kaptak itt is, Kenneth Tynant kivéve, aki szerint Leigh átlagos teljesítményt nyújtott a darabban, és emiatt Olivier is gyengébben játszott. Kenneth támadó jellegű megjegyzéseinek hatására Leigh ismét majdnem összeomlott. Rettegett a kudarctól. Sikereit figyelmen kívül hagyva, kizárólag ezen az negatív kritikán rágódott.

1953-ra Leigh állapota eléggé feljavult ahhoz, hogy játszani tudjon Olivier mellett Az alvó herceg című darabban; az 1955-ös évadban előadták Stratford-upon-Avon-ban Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok, Macbeth és a Titus Andronicus című drámáit. Ebben az időben Leigh állapota stabilnak tűnt. Leigh-vel a főszerepben, Noël Coward South Sea Bubble című darabja is sikerert aratott. Ekkor újra terhes lett, és a darabból kilépett. Néhány héttel később másodszorra is elvetélt, amit újabb hónapokig tartó depressziós időszak követett. Később bekapcsolódott Olivier európai körútjába, ahol a Titus Andronicus-t adták elő, de az utazásra Leigh gyakori dühkitörései – melyek Olivierre és a társulat többi tagjára irányultak – rányomták a bélyeget. Miután visszatértek Londonba, Leigh Holman – aki folyamatosan tartotta vele a kapcsolatot – hozzájuk költözött és segített volt felesége ápolásában.

Vivien elhúzódó,súlyos betegsége miatt a házaspár eltávolodott egymásól. "Larry" – ahogy közeli ismerősei, barátai és második felesége, Vivien is hívta – mindinkább eltávolodott feleségétől. Távol tarotta magát Vivientől, nem tudott már mit kezdeni mániákus dühkitöréseitől és más karjában vígasztalódott. Ez a kar – későbbi felesége – Joan Plowright-é volt. Ha egy nő 25 évig él egy férfival, óhatatlanul megérzi ha baj van – és Vivien érezte. 1959 karácsonyát a házaspár, Olivier tanácsára különtöltötte, Notleyt pedig, a családi otthont, közös döntés alapján eladták. A Duels of Angels amerikai turnéját szervezték. Szinte az egész színészgárdát lecserélték. Cecil Tennant javaslatára, Vivien "férjét" a darabban, a nála 5 évvel fiatalabb John Merivale játszotta.

John támasza volt a beteg színésznőnek, utolsó mentsvára. Pontosan ez az, amit "Larry" sohasem tudott megadni neki. Viszony alakult ki köztük, és Jack biztosította Olivier-t, hogy gondját viseli Viviennek. 1959-ben Noël Coward Look after Lulu című komédiájával Leigh új sikert aratott. A válást 1960. december 2-án mondták ki, Londonban. 

Bár depresszióhullámai nem szűntek, tovább folytatta színházi munkásságát. 1963-ban a legjobb színésznőnek járó Tony-díjat ítélték oda neki a Tovarich című Broadway-musicalban alakított szerepéért. Az 1961-es Tavasz Rómában és az 1965-ös Bolondok hajója című filmekben szintén játszott.

1967 májusában Michael Redgrave-vel próbálták Edward Albee A Delicate Balance című művét, mikor ismét megbetegedett tuberkulózissal, de néhány hetes pihenés után úgy tűnt, hogy meggyógyult. Július 7-én este Merivale – szokás szerint – fellépésre ment; amikor éjfél körül hazatért, Leigh már aludt. Körülbelül fél órával később (már július 8-án), amikor lefekvésre készült, holtan talált Vivienre a hálószoba padlóján. Leigh valószínűleg a fürdőszobába igyekezett, de közben tüdeje megtelt folyadékkal, és összeesett. Merivale azonnal tudatta halálát Olivier-vel, akit éppen prosztatarákkal kezeltek egy közeli kórházban. A temetést Merrivale-lel közösen rendezték el. A holttestet elhamvasztották; hamvait a lakása Tickerage Mill, közelében fekvő tóba szórták, az angliai Blackboys, East Sussex, környékén. 

Forrás: wikipédia, listal.com