Színészek és színésznők: Marlon Brando amerikai színész az 1940 -es, 50 -es években.

2021. október 16., szombat

Marlon Brando amerikai színész az 1940 -es, 50 -es években.

Marlon Brando (Omaha, Nebraska, 1924. április 3. – Los Angeles, Kalifornia, 2004. július 1.) kétszeres Oscar-díjas olasz származású amerikai színész, a 20. század egyik legnagyobb hatású filmszínésze.

Édesanyja is színész volt, aki Henry Fondának is magánórákat adott. Apja mezőgazdasági szerszámok eladásával foglalkozó sikeres kereskedő volt, s ellenezte fiuk színészi pályáját; katonai akadémiára küldte. Brando kirúgatta magát és New Yorkba költözött, ahol a híres Actors Studio, Stella Adler és Elia Kazan tanítványa lett. Adler így emlékezett vissza rá: „Nem tanítottam neki semmit. Csak feltártam előtte a gondolkodás, az érzékelés, a tapasztalás lehetőségeit. Megnyitottam előtte a kapukat, és többé nem volt rám szüksége.”

1947-ben a Broadwayen Tennessee Williams: A vágy villamosa című színdarabjában Stanley Kowalski szerepét játszotta. A kritikusok lelkesen üdvözölték azt a színészt, aki végre „az indulatait és tökösségét is magával viszi” a színpadra. A darabot négy évvel később filmre vitték. Brando mind a közönség, mind a kritikusok körében sikeres lett az 1950-es években áttörő alakításaival. Első filmszerepében, az 1950-es Férfisorsban egy második világháborús veteránt alakított, aki deréktól lefelé megbénulva érkezik vissza a háborúból. Brando jelentős időt töltött egy fizikoterápiás intézetben, hogy tanulmányozza a betegek életét. A vágy villamosa (1951) után a A rakparton (1954) című film következett Elia Kazan rendezésében, amiért megkapta első Oscar-díját. A szintén abban az évben készült A vad című motoros road movie egy generáció mondanivalóját fogalmazta meg: „Mi ellen lázadsz, Johnny?" „Mi ellen lehet?”. Az 1960-as években sorra kisebb szerepekben tűnt fel sikertelen játékával, például az 1961-es A félszemű Jackkel, ennek forgatása alatt távozásra kényszerítette Stanley Kubrickot és Peckinpahot. Majd ez a film lett az első és egyetlen rendezése is egyben. 1962-ben emlékezetes bukást szenvedett el a Lázadás a Bountyn című filmmel. Habár a film teljes csőd volt, megismertette Brandóval Tahitit, amibe annyira beleszeretett, hogy vett magának egy saját szigetet a Csendes-óceánon, sőt feleségül vette a Christian Fletcher szerelmét alakító Taritát.

Magánéletében teljes zűrzavar uralkodott. Első feleségétől egy év után elvált. 1960-ban egy mexikói színésznő lett a második felesége, de tőle is elvált, amikor beleszeretett egy tahiti nőbe – ő lett a harmadik felesége – tíz évre.

Marlon Brando szexualitása mindig is vita tárgyát képezte. Egy nemrégiben megjelent életrajz szerint Brando számos kollégájával folytatott szerelmi viszonyt, többek között James Deannel, Cary Granttel, Montgomery Clifttel és Sir John Gielguddal. 1985-ben megjelent életrajzában így vallott: „Mint a férfiak egy jelentős részének, nekem is voltak homoszexuális tapasztalataim, és ezt nem szégyellem.” Egy fotón, amely állítólag az elhunyt Marlon Brando magángyűjteményéből került elő 1952-ből, a fiatal színész látható, amint egy másik férfit elégít ki orálisan (az utóbbi az LA Rag Magazine szerint a színész legjobb barátja, Wally Cox színész-humorista lehetett, a Brando Unzipped című botrány-életrajzra alapozva). 2004-ben, amikor Brando 80 évesen elhunyt, Miko nevű fia azt állította, hogy apja kérésére hamvasztása után összekeverték, majd együtt szórták szét hamvait Cox hamvaival. „Ez így tűnt helyénvalónak” – mondta szűkszavúan a lapnak a Brando fiú, egy családi ismerős pedig annyival egészítette ki a történetet: „Wally volt Marlon élete nagy szerelme.”

A Bountyt követően Brando számos könnyen felejthető filmben szerepelt.

Marlon Brando 47 éves volt, amikor Don Vito Corleonét formálta meg A Keresztapa (1972) című filmben. Akkoriban mindenki Brando nagy visszatéréséről beszélt, tüntető távolmaradásáról az Oscar-ceremóniáról. A dalok, amelyeket anyámtól tanultam című önéletrajzi regényében külön fejezetet szentelt a Keresztapa-sztorinak. Az író, Mario Puzo elküldött a számára egy példányt a regény megjelenésekor. Néhány sort is mellékelt neki, ezekben leírta, hogy filmes feldolgozás esetén őt javasolja Don Corleone szerepére. Az ajánlat nem keltette fel Brando érdeklődését. Elolvasta a könyvet és megköszönte Mariónak, hogy rá gondolt. Puzo eladta a jogokat a Paramount Picturesnek. Közben több alkalommal felhívta Brandót, hogy jobb belátásra bírja, de azt nem közölte vele, hogy már tárgyalt a nevében a produkcióval. Brando később megtudta, hogy a Paramount főnökei hallani sem akartak a nevezéséről a szerepre. Az előzmények szerint a Lázadás a Bountyn idején telekürtölték a sajtót a kicsapongásaival, a Paramount nagy anyagi veszteségeket könyvelt el, és nem akartak további kockázatokat vállalni vele. Mario végül elküldte a kész forgatókönyvet. Puzo elolvasta és elnyerte a tetszését. Francis Ford Coppola is megerősítette, hogy őt akarja a szerepre, és próbafelvétellel igyekezett meggyőzni a Paramount vezetőit. Brando otthon tartott próbákat: papírzsebkendővel kitömte a száját, kisminkelte magát, a tükör előtt dolgozott a szövegen. A felvételek tetszettek a Paramountnak, így ő lett a Keresztapa.

1972-ben a Keresztapában Don Corleone megformálása jelentette a középkorú művész színészi újjászületését. Késő negyvenes éveiben két megigéző alakításával visszaszerezte méltó hírnevét. A Keresztapáért megkapta második Oscar-díját, és szimbolikussá vált az a generációs találkozás is, ahol Brando Al Pacinóval, Robert Duvallal és James Caannel szerepelt egy vásznon. Legendássá vált a díjátadás története: a Keresztapa sikerében való fürdőzés helyett, a díjátadóra maga helyett egy teljes indián ruházatba öltöztetett fiatal nőt küldött el, hogy az ünneplés helyett rávilágítson a bennszülöttek nehéz helyzetére.

Robert Duvall, aki az Apokalipszis mostban (1979) újra találkozott vele, így emlékszik vissza Brandóra: „Ő tényleg a keresztapa volt azoknak a fiatal színészeknek, akik az 1970-es években bukkantak fel, de még a mai új generációnak is. Ő volt számunkra a legnagyobb, még Laurence Olivier-t is megelőzte. Kivételes ember volt, de csodálni valóan és könnyedén tiszteletlen, egészségesen tiszteletlen. Azt hiszem, ez a tiszteletlenség ellazította és teljesen összhangba hozta saját magával. Ez volt a titka, hogy színészként új utakat tudott megtalálni.”

Az Utolsó tangó Párizsban (1972) című film következett Bernardo Bertolucci rendezésében, melyért Brando megkapta a 7. Oscar-jelölését. A filmben egy, a felesége öngyilkosságát egy szerelmi kapcsolatban feldolgozó férfit alakít.

A nyolcvanas évek nagy részében Marlon Brando nem játszott. 1989-ben jelent meg újra az antirasszista Forrongó évszak című filmben, amelyért ismét Oscarra jelölték – ez volt az utolsó hasonló elismerés, amit kapott.

Az erős karakterű színész utolsó napjaiban azonban már korántsem a színészlegendák nyugodt, fényűző életét élte. Hatalmas, közel húszmillió dolláros adósságot halmozott fel, amely összegnek jelentős hányadát ügyvédekre költötte, amikor 1990-ben fiát bíróság elé állították amiért lelőtte húga élettársát. Brandónak ezen kívül gyermektartást is kellett fizetnie, egykori szobalányának.

A huszadik század közepének vitathatatlanul legnagyobb színésze utolsó napjait egy egyszobás lakásban töltötte Los Angeles-ben, s társadalombiztosítási csekkekből fedezte megélhetését. Utoljára 2001-ben volt látható a vásznon, a Robert De Niro és Edward Norton főszereplésével leforgatott A szajré című krimiben.

Idõskorára teljesen elhatalmasodott rajta a világtól való elzárkózóttság és súlyproblémái is megerõsítették ezt. 80. életévében halt meg, 2004. július 1-én. Gyászbeszéde elmondására a végrendeletében, egyik jó barátját, Jack Nicholson-t jelölte ki.